"Szetnek szintén született fia, ezt Enósnak nevezte el; ő kezdte segítségül hívni az Úr nevét. (Ter 4,26) Ilyen alapon tehát Enós tekinthető az első megtérőnek.
Már Ábel és Káin is áldozott az Úrnak, de az előbbi meghalt, utóbbi pedig elpártolt Istentől, így az ő történetüknek ebből a szempontból vége szakadt. A napjainkig tartó istentiszteleti folytonosság Enósig vezethető vissza.
A Bölcs 10,1-4-et ha figyelmesen elolvassuk, a későbbi szakaszokkal ellentétben, nem csak egyetlen emberről szól, hanem Ádám személyében a teljes emberiség sorsa vázolódik fel, megjelenik benne az özönvíz is, de keresztény szemszögből a messiási próféciát is észre kell hogy vegyük. Hiszen "Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége" (1Kor 1,24) és ez a Bölcsesség az, aki az emberiséget "kivezette a bukásából".
Nehéz rekonstruálni azt, hogy a korabeli zsidóság hogyan értelmezte ezt az igehelyet. Nyilvánvalóan sokan hittek az Ószövetség messiási próféciáiban, hiszen ha nem így lett volna, valószínűleg nem lettek volna Jézusnak követői a zsidóság körében, márpedig voltak, nem is kevesen.
Ugyanakkor a zsidó vallás sem akkoriban, sem azóta nem egységes teológiailag.
A mai rabbinikus judaizmusnak a "maintream"-nek tekinthető irányzatai az egész bűnbeesés-történet kevésbé tragikusan fogják fel, mint a kereszténység. Az egész egy szerencsétlen rossz húzás volt, de amit aztán "kinőtt" az emberiség, mint ahogy kinövünk a gyerekcsínyekből is. De azon túl, hogy bizonyos következményeit viseljük (pl. halandóság) más következményeit nem kell elszenvednünk (pl. nincs szükségünk megváltásra).
A "kivezette a bukásból" akár értelmezhető úgy is, hogy Ádám föltalálta magát a Paradicsomon kívül, a merőben új élethelyzetében és sikerrel vette az akadályokat. A "mindeneken uralkodást" pedig valójában a kiűzetéssel sem vesztette el az ember.
