Alapítója, Lao-ce, elégedetlen lévén az akkori idők káoszával és zűrzavarával, a társadalomtól való elfordulásban, és a természethez történő visszatérésben keresett enyhülést.
Erről az emberről, aki feltehetően az i. e. VI. században élt (és már maga ez a tény is bizonytalan), nem túl sokat tudunk. Az emberek általában Lao-cének nevezték, ami azt jelenti: „Öreg mester” vagy „Vén”; a legenda szerint ugyanis édesanyja olyan sokáig hordta méhében, hogy már születésekor fehér volt a haja.
Az egyetlen hivatalos beszámoló Lao-céről az i. e. II. és I. században élt neves udvari történész, Sze-ma Csien Si-csi (Történeti feljegyzések) című munkájában található. E forrás szerint Lao-ce valódi neve Li Er volt. Császári levéltárosként szolgált a közép-kínai Lojangban. Fontosabb azonban, amit ez a beszámoló Lao-céről a továbbiakban ír:
„Lao-ce élete legnagyobb részét Csouban töltötte. Amint előre látta Csou hanyatlását, elhagyta a várost, és az országhatárra érkezett. A határőr, Jin Hszi ezt mondta neki: ’Uram, te vissza akarsz vonulni. Megkérhetlek, hogy írj a kedvemért egy könyvet?’ Ezért hát Lao-ce írt egy két részből álló könyvet, amely több mint ötezer szót foglalt magába, s amelyben az ’Út’ [Tao] és az ’Erő’ [Te] fogalmait tárgyalta. Azután elutazott. Senki sem tudja, hol halt meg.”
Sok tudós kétségbe vonja e beszámoló hitelességét. A Tao te king címen ismert könyv (aminek fordítása általában: „Az út és az erény könyve”) mindenesetre megszületett, s ezt tekintik a taoizmus legfontosabb szövegének. Rövid, nehezen érthető versszakokban íródott, némelyikük csupán három vagy négy szóból áll. Ezért, s mivel néhány kínai betű jelentése Lao-ce kora óta jelentősen megváltozott, a könyvnek számos különböző értelmezése létezik.
