Ebben a közegben és ilyen körülmények között született a hatodik században az arab Kurejs törzsből származó Mohamed (arabul Muhammad), az Arab-félsziget közepén fekvő, kopár hegyekkel körülvett kisvárosban, Mekkában i.sz. 570 körül, melyet az arabok az Elefánt éveként ismertek. Ebben az évben kísérelte meg sikertelenül Abraha abesszin kormányzó az Ábrahám prófétához fűződő mekkai szentély, a Szent Ház, vagyis a Kába szentély lerombolását. A Koránban olvashatjuk: „Allah a Kábát, a Szent Házat menedékké tette az emberek számára…” (Korán 5: 97). A Kába a közhiedelemmel ellentétben nem egy kő, hanem egy nagy, kocka alakú szentély. Az egyik sarkában van a Fekete-kő, amelyet Ábrahám és Izmael próféták helyeztek oda, miután Isten az égből bocsátotta le, jelezvén a helyet, ahol a szentélynek állnia kell. Ábrahám és a Kába szentély kapcsolatáról a Korán következő versében olvashatunk: „Bizony az első Ház, mely lehelyeztetett az emberek számára, az Bekkában (Mekkában) van, áldás és vezérlet gyanánt az emberek számára. Világos jelek vannak benne, [mint] Ábrahám [imádkozási] állóhelye...” (Korán 3: 96-97).
Történeti adatokból és Mohamed próféta életrajzából tudjuk hogy apját (Abdullah) még születése előtt, édesanyját (Ámina) ötéves korában vesztette el. Árvaként nőtt fel, előbb nagyapja, majd annak halála után nagybátyja és a Kurejs törzs egyik vezetője (Abú Tálib) gondoskodott a gyermek Mohamedről, aki ifjú korában pásztorkodással, majd kereskedéssel foglalkozott. Huszonöt évesen feleségül vette az özvegy Khadídzsát, aki ekkor negyven éves volt. Hat gyermeke született tőle, két fiú és négy leány. Egyszerű arab ember volt, nemzettsége körében mégis közkedvelt, és tisztelettel övezett személynek számított megbízhatósága, őszintesége, bölcsessége és a kereskedelemben való jártassága miatt. Mohamed próféta ugyanakkor nem tanult írni vagy olvasni, saját nyelvén kívül más nyelven nem beszélt, akárcsak az akkori arabok túlnyomó része. A Korán tanúsága szerint Mohamed próféta nem olvasott egyetlen könyvet sem, se nem írt (Korán 29:48), és nem ismerte a korábban kinyilatkoztatott szent iratokat, sőt az igaz hitről se volt fogalma (Korán 42:52). Nem vett részt az arab törzsek bálványokhoz fűződő imádatában, és sosem borult le szobor előtt. Nem folytatott kicsapongó, az akkori fiatalokra jellemző életmódot, akik törzsi zenével, borral, szerencsejátékkal és prostituáltakkal mulatták az időt. Ehelyett családjának élt, és szabadidejében szeretett elvonulni, és elmélkedni a világ dolgain; minden évben egy időre felköltözött a mekkai Hirá barlangba, ahol a maga módján kereste az igazságot, és próbált közeledni Istenhez.
Küldetése egy ilyen elmélkedés során, meglepetésszerűen vette kezdetét i.sz. 610-ben, úgy negyvenéves korában. Gábriel angyallal, és az isteni kinyilatkoztatással, a Koránnal való találkozása először nagyon megviselte, de hamarosan nyugalomra lelt, és megértette hogy ő az Isten küldötte. Először családtagjaival és a legközelebbi barátaival ismertette meg az Isten üzenetét. Három évvel később kezdte nyilvánosan hirdetni az iszlám vallást. Az arabok ekkor hallhatták először a Korán szavait. Az arab törzsek kulturális életének, művészetének fénypontját a költészet jelentette. Az arabok rendkívül kifinomult irodalmi ízléssel rendelkeztek, főként ami a költeményeket illeti. A hivatásos szavalók, költők a zarándoklati időszak alatt mérték össze tudásukat, költői képességüket, és a legjobb költeményeiket a Mekkai Kába szentély falaira függesztették fel. Az iszlám nyilvános hirdetésének kezdete után a híres pogánykori költők alkotásai hirtelen eltörpültek a Korán fenséges szavai mellett. A Korán utánozhatatlan stílusával szembeni tehetetlenség nem volt véletlen, hiszen az arab költők a sivatagi életen, az arab törzsi viszonyokon, az évekig tartó háborúk emlékein, és saját törzsük dicsőítésén, vagy más törzsek lealacsonyításán, szidalmazásán kívül másról nem igen szavaltak.
A Korán ezzel szemben magabiztosan tárt a hallgatóság elé különböző népekről, prófétákról, és vallási közösségekről szóló történeteket – meghaladva ezzel az arabok hagyományos életterét – és kifejtette a világ és az ember teremtésének folyamatát és célját, és szinte megfogható, érzékelhető módon mutatta be a túlvilági eseményeket. Ugyanakkor evilági téren síkra szállt a szegényekről és árvákról való gondoskodás, és nők jogai és a rabszolgák elengedése mellett, továbbá hadat üzent az elnyomás, kizsákmányolás, a törzsi fanatizmus, a vérbosszú és a gyermekgyilkosság ellen. Az akkori arábiai törzsek, akikhez a Korán elsőként szólt, nem akartak hallani a Könyörületes Istenről, mert nem tartották erénynek a könyörületességet, a megbocsátást, a szeretet megnyilvánulását, inkább a gyengeség jelének vélték, így sokkal inkább támogatták a bosszút, a megtorlást, az elnyomást, és az igazságtalanságot. Ezt az állapotot a Korán tévelygésnek nevezi: „Ekképpen küldtünk el téged (ó Mohamed) olyan néphez, mely előtt népek távoztak már el (az élők sorából), azért hogy recitáld nekik azt, amit sugalltunk neked, miközben ők nem hisznek a Könyörületesben. Mondd: Ő az én Uram! Nincs más isten csak Ő! Őrá hagyatkozom, és Hozzá fordulok megbánással.” (Korán 13:30) A Korán egyedi irodalmi stílusa, bölcsességgel teli szavai, valamint szeretetteljes, a védtelenekkel és elesettekkel szolidáris hangvételtől áradó kijelentései, üzenetének egysége és egyetemessége, témáinak sokrétűsége már a kezdetekben lenyűgözte törzsének számos tagját, és mérhetetlen csodálatot, rajongást váltott ki. Azokban, akiknek az érdekei ütköztek a Korán tanításaival, és akiket a Korán esetenként bírált vagy fenyegetett, bennük mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, annak ellenére, hogy stílusa egyébként őket is megragadta, de a büszkeségük, és érdekeik miatt nem fogadták el tanításait, ezért inkább varázslatnak nevezték, és elutasították.
Mekka bálványimádó, gazdag kereskedői számára tehát mindezek a tanítások anyagi, társadalmi és hatalmi érdekükkel szemben helyezkedtek el, ezért mindent bevetettek hogy Mohamed prófétát „jobb belátásra” bírják. Amikor a tárgyalásokkal nem érték el céljukat, hamarosan üldözni kezdték az iszlám követőinek kis csoportját. Az üldöztetés elől sok muszlim menekült Mekkából Abesszíniába, ahol egy igazságos keresztény király, an-Nadzsásí uralkodott. A Mekkában töltött utolsó három évben gazdasági blokád alá helyezték a próféta klánját, és kiűzték őket Mekka külterületeire, ahol a sok nélkülözés és hányattatás következtében a próféta elvesztette hőn szeretett feleségét, Kadídzsát és nagybátyját, Abú Tálibot, az egyetlen védelmezőjét. A blokádot ugyan később feloldották, de egy másik nagybátyja, Abduluzzá – aki Abú Tálib helyébe lépett – a Kurejs törzs vezetőivel úgy döntöttek, hogy végleg elhallgattatják a kiszolgáltatott helyzetben lévő prófétát. Mohamed próféta 622-ben az ellene tervezett merénylet elől Medinába kényszerült kivándorolni, ahol befogadták, és bizalommal, védelemmel vették őt körül. Medinában ekkor már kialakulóban volt az első muszlim közösség, hiszen Mekkából és Abesszíniából folyamatosan érkeztek a kivándorlók muhádzsirún. A kivándorlókat befogadó medinaiakat, úgy nevezték: anszár. A próféta első feladatának a mecset felépítését és a testvériesség kihirdetését tűzte ki. Ez az első medinai mecset azonban nem csupán az istentiszteletnek adott helyet, hanem számos társadalmi funkciót töltött be. Egyszerre volt a vallási oktatás, a bíráskodás és a küldöttségek fogadásának helye, és az ünneplések helyszíne volt. Megalkotta a medinai alkotmányt, amely szabályozta Medina különböző törzsekből és vallási közösségekből álló lakosságának életét, és rögzítette a különböző medinai vallási közösségek jogait és egymáshoz való viszonyát, továbbá a külső támadások elleni közös fellépésben vállalt kötelezettségeket. Ezzel megalakult Arábia első szervezett városállama. Az iszlám előtt is létezett az araboknál kezdetleges jogorvoslat, ezért minden törzsnek volt bírója, akihez beterjesztették a vitás ügyeket. Medinában a prófétát választották meg minden közösség bírójának. Ennek értelmében nem csupán a muszlimok hanem a más vallásúak, például a zsidó közösség tagjai is hozzá fordultak jogi kérdéseikben.
A mekkai arisztokrácia nem törődött bele ebbe a helyzetbe, és pozíciójának, érdekeinek féltése miatt rövidesen Mohamed próféta és a kis muszlim közösség nyomába eredtek, hogy döntő csapást mérjenek rájuk, de a muszlimok hitüktől vezérelve legyőzték ellenségeiket. A támadások ezután is folytatódtak és muszlimok számos alkalommal védték meg magukat a többszörös túlerővel rendelkező mekkai bálványimádók seregeinek támadásaival szemben. A mekkai Kurejs törzs, hol egymagában, hol más arábiai törzsekkel szövetkezve ostromolta Medinát és a muszlimokat. Összesen 27 kisebb-nagyobb ütközetre került sor, melyek közül kilencben vett részt Mohamed próféta személyesen. Az első írásos történeti feljegyzések, az ún. Maghází irodalom részletesen tárgyalja a csaták, ütközetek történetét és végső kimenetelét. Ezek a feljegyzések alapozták meg a későbbi életrajzi leírásokat, vagyis Mohamed próféta életútját (Asz-szíra an-Nabawijja). 628-ban a próféta tíz év tűzszünetet kötött a mekkaiakkal, ami alatt lehetőség nyílt a környező arab törzseket meghívni az iszlám vallás felvételére, sőt küldötteket küldött a Bizánci, a Perzsa és az Egyiptomi helytartóknak is, elindítva a muszlim állam nemzetközi kapcsolatait. Az iszlám ebben a békeidőben lezajlott hihetetlenül gyors terjedésének köszönhetően, Mohamed próféta i.sz. 630-ban már egy hatalmas sereg élén vonult be – méltóságteljesen, de lehajtott fővel – Mekkába, abba a szent városba, ahonnan nyolc évvel korábban kiűzték őt ellenségei. Lerombolta a bálványokat és véglegesen megtisztította a Kába szentélyét a politeizmustól. Mohamed próféta megkegyelmezett mekkai ellenségeinek, a vérbosszú és a megtorlás, vagyis a pogánykor két látványos kifejeződését döntve romba. Mekka meghódításánál mutatkozott meg legjobban az iszlám diadalma a tör
Ebben a közegben és ilyen körülmények között született a hatodik században az arab Kurejs törzsből származó Mohamed (arabul Muhammad), az Arab-félsziget közepén fekvő, kopár hegyekkel körülvett kisvárosban, Mekkában i.sz. 570 körül, melyet az arabok az Elefánt éveként ismertek. Ebben az évben kísérelte meg sikertelenül Abraha abesszin kormányzó az Ábrahám prófétához fűződő mekkai szentély, a Szent Ház, vagyis a Kába szentély lerombolását. A Koránban olvashatjuk: „Allah a Kábát, a Szent Házat menedékké tette az emberek számára…” (Korán 5: 97). A Kába a közhiedelemmel ellentétben nem egy kő, hanem egy nagy, kocka alakú szentély. Az egyik sarkában van a Fekete-kő, amelyet Ábrahám és Izmael próféták helyeztek oda, miután Isten az égből bocsátotta le, jelezvén a helyet, ahol a szentélynek állnia kell. Ábrahám és a Kába szentély kapcsolatáról a Korán következő versében olvashatunk: „Bizony az első Ház, mely lehelyeztetett az emberek számára, az Bekkában (Mekkában) van, áldás és vezérlet gyanánt az emberek számára. Világos jelek vannak benne, [mint] Ábrahám [imádkozási] állóhelye...” (Korán 3: 96-97).
Történeti adatokból és Mohamed próféta életrajzából tudjuk hogy apját (Abdullah) még születése előtt, édesanyját (Ámina) ötéves korában vesztette el. Árvaként nőtt fel, előbb nagyapja, majd annak halála után nagybátyja és a Kurejs törzs egyik vezetője (Abú Tálib) gondoskodott a gyermek Mohamedről, aki ifjú korában pásztorkodással, majd kereskedéssel foglalkozott. Huszonöt évesen feleségül vette az özvegy Khadídzsát, aki ekkor negyven éves volt. Hat gyermeke született tőle, két fiú és négy leány. Egyszerű arab ember volt, nemzettsége körében mégis közkedvelt, és tisztelettel övezett személynek számított megbízhatósága, őszintesége, bölcsessége és a kereskedelemben való jártassága miatt. Mohamed próféta ugyanakkor nem tanult írni vagy olvasni, saját nyelvén kívül más nyelven nem beszélt, akárcsak az akkori arabok túlnyomó része. A Korán tanúsága szerint Mohamed próféta nem olvasott egyetlen könyvet sem, se nem írt (Korán 29:48), és nem ismerte a korábban kinyilatkoztatott szent iratokat, sőt az igaz hitről se volt fogalma (Korán 42:52). Nem vett részt az arab törzsek bálványokhoz fűződő imádatában, és sosem borult le szobor előtt. Nem folytatott kicsapongó, az akkori fiatalokra jellemző életmódot, akik törzsi zenével, borral, szerencsejátékkal és prostituáltakkal mulatták az időt. Ehelyett családjának élt, és szabadidejében szeretett elvonulni, és elmélkedni a világ dolgain; minden évben egy időre felköltözött a mekkai Hirá barlangba, ahol a maga módján kereste az igazságot, és próbált közeledni Istenhez.
Küldetése egy ilyen elmélkedés során, meglepetésszerűen vette kezdetét i.sz. 610-ben, úgy negyvenéves korában. Gábriel angyallal, és az isteni kinyilatkoztatással, a Koránnal való találkozása először nagyon megviselte, de hamarosan nyugalomra lelt, és megértette hogy ő az Isten küldötte. Először családtagjaival és a legközelebbi barátaival ismertette meg az Isten üzenetét. Három évvel később kezdte nyilvánosan hirdetni az iszlám vallást. Az arabok ekkor hallhatták először a Korán szavait. Az arab törzsek kulturális életének, művészetének fénypontját a költészet jelentette. Az arabok rendkívül kifinomult irodalmi ízléssel rendelkeztek, főként ami a költeményeket illeti. A hivatásos szavalók, költők a zarándoklati időszak alatt mérték össze tudásukat, költői képességüket, és a legjobb költeményeiket a Mekkai Kába szentély falaira függesztették fel. Az iszlám nyilvános hirdetésének kezdete után a híres pogánykori költők alkotásai hirtelen eltörpültek a Korán fenséges szavai mellett. A Korán utánozhatatlan stílusával szembeni tehetetlenség nem volt véletlen, hiszen az arab költők a sivatagi életen, az arab törzsi viszonyokon, az évekig tartó háborúk emlékein, és saját törzsük dicsőítésén, vagy más törzsek lealacsonyításán, szidalmazásán kívül másról nem igen szavaltak.
A Korán ezzel szemben magabiztosan tárt a hallgatóság elé különböző népekről, prófétákról, és vallási közösségekről szóló történeteket – meghaladva ezzel az arabok hagyományos életterét – és kifejtette a világ és az ember teremtésének folyamatát és célját, és szinte megfogható, érzékelhető módon mutatta be a túlvilági eseményeket. Ugyanakkor evilági téren síkra szállt a szegényekről és árvákról való gondoskodás, és nők jogai és a rabszolgák elengedése mellett, továbbá hadat üzent az elnyomás, kizsákmányolás, a törzsi fanatizmus, a vérbosszú és a gyermekgyilkosság ellen. Az akkori arábiai törzsek, akikhez a Korán elsőként szólt, nem akartak hallani a Könyörületes Istenről, mert nem tartották erénynek a könyörületességet, a megbocsátást, a szeretet megnyilvánulását, inkább a gyengeség jelének vélték, így sokkal inkább támogatták a bosszút, a megtorlást, az elnyomást, és az igazságtalanságot. Ezt az állapotot a Korán tévelygésnek nevezi: „Ekképpen küldtünk el téged (ó Mohamed) olyan néphez, mely előtt népek távoztak már el (az élők sorából), azért hogy recitáld nekik azt, amit sugalltunk neked, miközben ők nem hisznek a Könyörületesben. Mondd: Ő az én Uram! Nincs más isten csak Ő! Őrá hagyatkozom, és Hozzá fordulok megbánással.” (Korán 13:30) A Korán egyedi irodalmi stílusa, bölcsességgel teli szavai, valamint szeretetteljes, a védtelenekkel és elesettekkel szolidáris hangvételtől áradó kijelentései, üzenetének egysége és egyetemessége, témáinak sokrétűsége már a kezdetekben lenyűgözte törzsének számos tagját, és mérhetetlen csodálatot, rajongást váltott ki. Azokban, akiknek az érdekei ütköztek a Korán tanításaival, és akiket a Korán esetenként bírált vagy fenyegetett, bennük mérhetetlen ellenszenvet váltott ki, annak ellenére, hogy stílusa egyébként őket is megragadta, de a büszkeségük, és érdekeik miatt nem fogadták el tanításait, ezért inkább varázslatnak nevezték, és elutasították.
Mekka bálványimádó, gazdag kereskedői számára tehát mindezek a tanítások anyagi, társadalmi és hatalmi érdekükkel szemben helyezkedtek el, ezért mindent bevetettek hogy Mohamed prófétát „jobb belátásra” bírják. Amikor a tárgyalásokkal nem érték el céljukat, hamarosan üldözni kezdték az iszlám követőinek kis csoportját. Az üldöztetés elől sok muszlim menekült Mekkából Abesszíniába, ahol egy igazságos keresztény király, an-Nadzsásí uralkodott. A Mekkában töltött utolsó három évben gazdasági blokád alá helyezték a próféta klánját, és kiűzték őket Mekka külterületeire, ahol a sok nélkülözés és hányattatás következtében a próféta elvesztette hőn szeretett feleségét, Kadídzsát és nagybátyját, Abú Tálibot, az egyetlen védelmezőjét. A blokádot ugyan később feloldották, de egy másik nagybátyja, Abduluzzá – aki Abú Tálib helyébe lépett – a Kurejs törzs vezetőivel úgy döntöttek, hogy végleg elhallgattatják a kiszolgáltatott helyzetben lévő prófétát. Mohamed próféta 622-ben az ellene tervezett merénylet elől Medinába kényszerült kivándorolni, ahol befogadták, és bizalommal, védelemmel vették őt körül. Medinában ekkor már kialakulóban volt az első muszlim közösség, hiszen Mekkából és Abesszíniából folyamatosan érkeztek a kivándorlók muhádzsirún. A kivándorlókat befogadó medinaiakat, úgy nevezték: anszár. A próféta első feladatának a mecset felépítését és a testvériesség kihirdetését tűzte ki. Ez az első medinai mecset azonban nem csupán az istentiszteletnek adott helyet, hanem számos társadalmi funkciót töltött be. Egyszerre volt a vallási oktatás, a bíráskodás és a küldöttségek fogadásának helye, és az ünneplések helyszíne volt. Megalkotta a medinai alkotmányt, amely szabályozta Medina különböző törzsekből és vallási közösségekből álló lakosságának életét, és rögzítette a különböző medinai vallási közösségek jogait és egymáshoz való viszonyát, továbbá a külső támadások elleni közös fellépésben vállalt kötelezettségeket. Ezzel megalakult Arábia első szervezett városállama. Az iszlám előtt is létezett az araboknál kezdetleges jogorvoslat, ezért minden törzsnek volt bírója, akihez beterjesztették a vitás ügyeket. Medinában a prófétát választották meg minden közösség bírójának. Ennek értelmében nem csupán a muszlimok hanem a más vallásúak, például a zsidó közösség tagjai is hozzá fordultak jogi kérdéseikben.
A mekkai arisztokrácia nem törődött bele ebbe a helyzetbe, és pozíciójának, érdekeinek féltése miatt rövidesen Mohamed próféta és a kis muszlim közösség nyomába eredtek, hogy döntő csapást mérjenek rájuk, de a muszlimok hitüktől vezérelve legyőzték ellenségeiket. A támadások ezután is folytatódtak és muszlimok számos alkalommal védték meg magukat a többszörös túlerővel rendelkező mekkai bálványimádók seregeinek támadásaival szemben. A mekkai Kurejs törzs, hol egymagában, hol más arábiai törzsekkel szövetkezve ostromolta Medinát és a muszlimokat. Összesen 27 kisebb-nagyobb ütközetre került sor, melyek közül kilencben vett részt Mohamed próféta személyesen. Az első írásos történeti feljegyzések, az ún. Maghází irodalom részletesen tárgyalja a csaták, ütközetek történetét és végső kimenetelét. Ezek a feljegyzések alapozták meg a későbbi életrajzi leírásokat, vagyis Mohamed próféta életútját (Asz-szíra an-Nabawijja). 628-ban a próféta tíz év tűzszünetet kötött a mekkaiakkal, ami alatt lehetőség nyílt a környező arab törzseket meghívni az iszlám vallás felvételére, sőt küldötteket küldött a Bizánci, a Perzsa és az Egyiptomi helytartóknak is, elindítva a muszlim állam nemzetközi kapcsolatait. Az iszlám ebben a békeidőben lezajlott hihetetlenül gyors terjedésének köszönhetően, Mohamed próféta i.sz. 630-ban már egy hatalmas sereg élén vonult be – méltóságteljesen, de lehajtott fővel – Mekkába, abba a szent városba, ahonnan nyolc évvel korábban kiűzték őt ellenségei. Lerombolta a bálványokat és véglegesen megtisztította a Kába szentélyét a politeizmustól. Mohamed próféta megkegyelmezett mekkai ellenségeinek, a vérbosszú és a megtorlás, vagyis a pogánykor két látványos kifejeződését döntve romba. Mekka meghódításánál mutatkozott meg legjobban az iszlám diadalma a tör
