Alapvetően azért mert a Buddha egy ideált testesít meg a számunkra. Egyszerűen ezzel jelzi az egyszeri buddhista, hogy a világ számos ideálja mellett ez is létezik.
Van itt egy fontos kérdés azonban, amely véleményem szerint igazából foglalkoztathat téged. Ez pedig a bármilyen nemű vallási ábrázolás miértje, hogyanja, funkciója, hisz igen sokan azt mondják, a vallásos épületek, képek, szobrok nem hozzátesznek a valláshoz hanem elvesznek belőle, hogy az ábrázolás felcserélődik a lényeggel.
Nos a Buddhát először csak szimbólumok útján jelenítették meg: Tan kerék, Lábnyomok, Üres lótusztrón. Az első ábrázolások a görög macedón behatolás nyomán keletkezhettek, ezeket Gandharai stílusnak nevezzük, és inkább a görög esztétikát elevenítik fel. Később az Ind ízlésnek megfelelően ez stilizálódott, tipizálódott.
Számos vallás tanít a vizualitáson keresztül is. Ez volt a keresztény művészet értelme is. Nem csak szavakban de képekben is gondolkodunk. Semmi sem indokolja, hogy a szöveget miért emeljük a kép elé. Néha egy vallásos hagyomány fontosnak tarthatja azt is, hogy a formai világban is kifejezze eredetét, célját, minőségeit. Mindenre kiterjeszti a vallást. Van olyan is, hogy inkább mindentől elkülöníti és kilúgozza. Emberre válogatja,melyiket kedveljük és hogy melyikbe mit látunk bele.
Személy szerint azt hiszem a szónak abban az értelmében, hogy egy tárgyat vagy szobrot imádtak soha-soha nem volt ezen a földön bálvány-imádás. Véleményem szerint ez egy utálatos és gonosz kifejezés amely tendenciózus. Úgy ahogy az aranyborjút imádták a bibliai történetben zsidók úgy senki soha nem imádott tárgyat (apropó érckígyó?).
Hasonlít ez arra amikor valaki azt mondja maga a nőiség szép. (igaz) és mondjuk egy tramplit sorsolnak neki. Lehet asszonykája immanensen gyönyörű ha kívülről permanensen "rosszul bekötött imakönyvre hasonlít" Wilde.
Szóval a vallásnak, alakjainak megjelenítése nem bűn, nem képmutatás, nem bálvány imádás, hanem: kultúra teremtés, hagyományozás, esztétikai és bölcseleti koncepciók egyeztetése.
