Valamikor nagyon régen, senki sem tudja, mikor élt egy igen öreg király. Ez a király olyan öreg volt, hogy maga sem emlékezett rá, hány éves is lehet. De nemcsak azt nem tudta, hány éves, hanem azt sem, hogy hogyan került abba az országba, ahol királyoskodott. Volt neki egy igen szép leánya. Ennek mindig arról a csodálatos országról beszélt, ahol ezelőtt élt.
- Tudod, leányom, az én országom az örök fiatalság országa volt. Vidámság és boldogság honolt ott. Valami rossz varázslat hozott engem ide, és nem tudom a visszavezető utat! - mondotta lányának.
A király évről évre öregedett, és egyre reménytelenebbnek látszott, hogy valaha is visszakerül abba a nevezetes országba. Lassan már bele is nyugodott a sorsába, de a lányán szeretett volna segíteni.
- A régi országomban orsón fonják a boldogságot. Ha valaki innen eljutna oda, és hozna neked menyasszonyi ruhát, soha nem lennél boldogtalan, és örökre ifjú maradnál. Ha akadna olyan legény, aki elhozná neked ezt a menyasszonyi ruhát, neki adnálak feleségül a fél királyságommal együtt - mondta egy napon a király.
A lánynak tetszett a gondolat és mindjárt meg is beszélték az apjával, hogy kihirdetik: azé lesz a szépséges királylány, aki eljut az öreg király országába, és elhozza onnan a menyasszonyi ruhát.
A szép királylány kellett volna a grófoknak, báróknak, a fél királyság meg különösen csábította őket, de mégsem akadt egyetlen vállalkozó sem, aki neki mert volna indulni.
Igen elkeseredett a királylány, már kezdte a reményét is elveszíteni, amikor egy szegény legény kopogtatott be a királyi várba.
- Én megkeresem a boldogság országát, és elhozom a menyasszonyi ruhát! - ígérte.
- Valóban mernél vállalkozni a nagy feladatra? - hitetlenkedett a királylány. - Hiszen neked még kardod sincs, hogy legyőzd az akadályokat!
- Kardom igaz, hogy nincs, de van bátorságom és erős akaratom! Ezzel a kettővel pedig legyőzök minden akadályt! - felelte a legény.
Tetszett a lánynak a legény válasza, s mindjárt látta, hogy a rongyos ruha daliás termetet takar, behívta hát szobájába a szegény legényt, megvendégelte étellel-itallal, s úgy bocsátotta útjára. Mielőtt azonban elindult volna a legény, adott neki egy selyemkendőt, melyet három aranyszínű hajszálával kötött össze.
- Járj szerencsével! - búcsúzott tőle.
Ment, mendegélt a szegény legény. Egy napig is ment már, talán kettőig is, amikor egy nagy erdőbe ért. Sűrű volt az erdő, út sem igen akadt benne, mégis rátalált hamarosan egy kis házikóra. De milyen házikó volt az! Alig látszott a fal, annyira belepték a pókhálók. A legény bekopogtatott, és bár nem kapott választ, bátran belépett az ajtaján.
- Jó napot kívánok a ház lakóinak! - köszönt illedelmesen.
- Ki vagy, és mit akarsz? - szegezte neki a kérdést a szoba sarkában ülő öregasszony.
- Vándorló szegény legény vagyok, és munkát keresek. Nem maradhatnék itt éjszakára, öreganyám?
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál, mert különben csúf békává változtattalak volna, így azonban szívesen adok szállást is, meg ha akarsz, hát munkát is kapsz.
- Mi lenne a munka?
- Nem lesz henéz, rendben kell tartanod a házat, mindennap kitakarítod a szobám. Ha megállod a helyed, jó dolgod lesz nálam, és szép jutalmat is kapsz.
Másnap reggel a legény nekikezdett a takarításnak. Először a ház falairól szedte le a pókhálót, azután a szobát csinosította. Mikor ezzel is végzett, egy kis kamrát talált. Itt még nagyobb volt a rendetlenség. Annyi volt a pókháló, hogy alig látszott valami az egész kamrából. A sarokban pedig egy nagy háló közepén egy hatalmas pók üldögélt. Aranykorona volt a fején.
- Ne nyúlj az én hálómhoz, te legény! - mondta az óriási pók. - Én vagyok a pókok királya, ha nem bántasz, segítségedre lehetek.
- Miben tudnál te nekem segíteni? - kérdezte a legény.
- Sok mindenben. De előbb ígérd meg, hogy nem bántasz.
A legény megígérte.
- Tudom, hogy becsületes vagy, elhiszem, hogy nem bántasz - folytatta a pók -, azt is tudom, hogy az örök fiatalság országába tartasz, és menyasszonyi ruhát akarsz onnan szerezni. Segítek neked én is szívesen, de legtöbbet az öregasszony tud segíteni, kérd meg őt.
A legény így is tett.
Az öregasszony meghallgatta.
- Megígértem, hogy ha jól dolgozol, jutalmat kapsz. Most megkapod. Menj vissza a kamrába, és végy magadhoz annyi pókhálót, amennyit csak tudsz. Azt mind neked adom. Ez az én jutalmam.
A legény nem akarta megbántani az öregasszonyt, de nem nagyon örült a jutalomnak. Mit ér a sok pókháló, annak aztán igazán nincs értéke. El panaszolta ezt a pókok királyának:
- Pókhálóval jutalmaz az öregasszony, mire megyek vele, bármennyit veszek is magamhoz?
- Örülj neki, hogy ezt kaptad! - válaszolta a pókkirály. - Szedj csak össze egy csomót, és indulj az ezüstpókok birodalmába. Ott találsz egy tavat. Merítsd meg a hálókat holdtöltekor háromszor a vízben, majd meglátod, mi történik. De siess, mert tíz esztendő kell, míg az ezüstpókok birodalmába érsz!
- Uramfia! - sóhajtott nagyot a legény. - Tíz esztendő az igen nagy idő. Mi lesz addig az én mátkámmal? Akármi történik is, nekem előbb kell odaérnem.
Az aranypók megszánta a legényt, tanácsával segítette:
- Keresd meg az öregasszonyt, és kérj a bűvös kenőcséből. Ha ezzel a kenőccsel bekened a talpadat, íziben ott vagy, ahol akarsz.
Kétszer se kellett mondani a legénynek, már kereste is az öregasszonyt, de bizony az nem volt sehol sem. Most kezdett igazán elkeseredni a legény. Csak az járt az eszében, míg szedte a sok pókhálót, hogy tíz év milyen nagy idő. Mikor már teleszedte a tarisznyáját, egy üveget talált a szoba sarkában. Bosszúságában talán fel is rúgja, ha a kíváncsiság nem súgta volna, hogy nézze meg, mi lehet benne. Bizony kenőcs volt abban az üvegben, mégpedig bűvös kenőcs. Nem is tétovázott semmit a legény: mindjárt megkente a lábát vele, s csak annyi ideje maradt, hogy vállára akassza a tarisznyáját, és már szállt is a levegőben nagy sebességgel. Szállt, szállt a legény hegyen-völgyön át, míg egyszer csak megpillantotta az ezüstpókok birodalmát.
Vakító fehér volt itt minden, csak egy tó kéklett a közepén. Gondolta a legény, hogy ez lehet az a tó, amelyről az aranypók beszélt neki. Le is szállt a partjára. Megvárta az estét, a hold felkeltét. Mosolygott a hold nagy kerek tányérja a legényre, akart is mondani neki valamit, de a legény nem figyelt rá, gyorsan előszedte a pókhálóit, és háromszor megmerítette a tóban. S lám, mi történt? Gyönyörű menyasszonyi fátyol lett belőle. Olyan ragyogó fehér, hogy a legénynek káprázott a szeme.
Indult volna vissza azonnal, de hirtelen álmosság lepte meg. Alig tudta nyitva tartani a szemét. El is aludt menten a tó partján. Sokáig aludt ott, és mikor felébredt, nem tudott megmozdulni: az ezüstpókok katonái befonták hálójukkal. Gondolkozott nagyon a szegény legény, hogy mit tegyen, hogyan szabaduljon ki az ezüst pókhálóból. Próbálta szakítani, húzta-vonta a hálót, de csak nem szakadt el. Ekkor eszébe utott a királylány három hajszála. a selyemkendő volt velük átkötve. Nagy nehezen kibontotta az egyik szálat. Mint a kés a vajban, úgy haladt át a hajszál az ezüsthálón. Egykettőre meg is szabadult tőle a legény. Ekkor látta csak, hogy milyen országba került. Minden csupa virág volt, fiatal lányok és fiúk kacagtak, énekeltek és táncoltak körülötte.
- Ez volt az én királyom régi országa: az örök fiatalság és boldogság országa! - szólalt meg hangosan a legény.
- Ez volt ám, de nem érdemelte meg a király! - felelte az ezüstpókocska. - Ki akart irtani bennünket, haragudott a pókokra, erősebbek voltunk nála. De te most legyőztél. Tudom, hogy az aranypók segít téged. Neki nálam is nagyobb a hatalma.
A legény nem akart tovább időzni, de az ezüstpók marasztalta:
- Nem kell már sietned, gyönyörködj a birodalmamban, ilyen képet úgysem látsz a földön másutt.
- Nekem az én országom a leszebb! - válaszolta a legény. - A boldogságomat is ott találom meg, ezért nem maradhatok tovább.
- Tudom, hogy a királylány miatt sietsz annyira. Nem kell már sietned, nem tudott megvárni, közben meghalt.
- Meghalt? - kérdezte megdöbbenve a legény. - Akkor meg éppen nem maradhatok itt ebben a nagy vidámságban.
Ígért az ezüstpók örök ifjúságot, boldogságot meg még egy zsák aranyat is a legénynek, de nem használt a csábítás. A fiú hajthatatlan maradt, és indulni akart azonnal vissza. Látta az ezüstpók, hogy nem tudja ígéretekkel visszatartani a legényt, parancsot adott hát a katonáinak, azonnal fonják körül a legerősebb hálóval. Talán ezer pók is sietett teljesíteni az ezüstpók parancsát, de mire odaértek a legényhez, az gyorsan megkente a talpát a bűvös kenőccsel, és már szállt is kincsével a fehér menyasszonyi fátyollal. Röptében útja az öregasszony kunyhója felett vitt el. Leszállt, hogy megköszönje az aranypók segítségét. Meg is találta a szokott helyén, a szoba szegletében.
- Elhoztam a menyasszonyi fátylat, de nem lesz rá szükségem, meghalt a királylány - panaszolta el nagy bánatát a legény.
- Tudom, de nincs veszve még semmi! Szakíts le két ágat a ház előtt álló két citromfáról, érintsd meg vele a lányt, meglátod, mi történik.
A legény megköszönte a jó tanácsot, leszakította a két citromágat, és már repült is újra a levegőben. Nagy volt a gyász a királyi kastélyban, amikor a legény megérkezett. Éppen a temetésre készültek. A legény odasietett a ravatalhoz, és megérintette a citromfa ágával a halott lányt. A jelenlévők nagy ámulatára azonnal felnyitotta a szemét, és frissen, mintha csak álmából ébredt volna, leszállt a ravatalról. Nagy volt a két fiatal boldogsága, hát még mikor a tarisznyából előkerült a ragyogó menyasszonyi fátyol. Az öreg király mindjárt felismerte, hogy ez az ő régi országából való.
- Felséges királyom, teljesítettem a kívánságát, elhoztam a menyasszonyi fátylat! - mondta boldogan a legény.
- Én meg teljesítem ígéretemet: tiéd a lányom és a fele királyságom!- válaszolta a király.
A szomorúság helyét átvette a vidámság, azon nyomban hatalmas lakodalmat tartottak a királyi kastélyban. A fiatal pár még ma is él boldogságban, ha azóta meg nem halt.